Henszlmann Imre (1813–1888)

„Nem elég többé, valamit csak éreznünk a művészetben, hanem egyszersmind tudnunk is kell és szükséges önmagunkkal számot vetnünk, e’ vagy ama mű miért tetszik, miért mondjuk jónak vagy jelesnek.” (Széles 1992, 73.)

Henszlmann Imre portréja, Marastoni József litográfiája, 1861.

Henszlmann Imre a magyar művészettörténet-írás kezdeményezője, a műemlékvédelem meghonosítója, a hazai régészeti tudomány megalapítója, a magyarországi egyetemi szintű művészettörténet-oktatás első tanára.

Mi sem mutatja jobban munkásságának jelentőségét és sokrétűségét, mint hogy a fentebb felsorolt fantázia-címek mindegyike indokolt módon fedhetne egy-egy önálló kötetet. Bár Henszlmann közel fél évszázadot felölelő pályája különböző tudományágakon átívelt, mégis mindig egy irányba tartott, egy egyenesre felfűzhető egyetemes gondolatrendszer szerint. Ennek fényében meglepő, hogy a Henszlmann halála óta eltelt közel 150 év során nem készült önálló és átfogó monográfia munkásságáról. Jelentőségét jól mutatja, hogy a művészettörténész szakma a nagy triász (Henszlmann–Rómer–Ipolyi) egyik tagjaként tartja számon, pályájának recepciója azonban nem minden korban volt egyértelműen pozitív.

Henszlmann 1813. október 13-án Kassán, német ajkú családba születik. A magyar nyelvet az eperjesi líceumban sajátítja el, ahol életre szóló, egész karrierjüket végig kísérő barátságot köt Pulszky Ferenccel (1817–1897). Bár 1837-ben Padovában orvosként diplomázik, sosem praktizál. Figyelme korán a művészettörténet felé fordul, ezért Itáliában marad és építészettörténeti tanulmányokba kezd, melyet később Németországban, Franciaországban és Angliában folytat.

Pályájának első, korai szakaszában (1840–49) irodalom-, és művészetkritikai írásai a legfajsúlyosabbak. Az életmű egészéhez képest nagyon korán, 1841-ben Budapesten megjelenik egyik főműve, a Párhuzam az ó és újkor művészeti nézetek és nevelés közt különös tekintettel a művészeti fejlődésre Magyarországon. Már ebben az írásban megjelennek az henszlmanni gondolatrendszer azon alapjai, melyek később következetesen vonulnak végig az életművön. Fontos jellemző például a „szép” szó használatának mellőzése, amely helyett a „művészi” kifejezést preferálja. Ezzel igyekszik a szubjektív szempontok szerepét csökkenteni. Az írást követő egyértelmű pozitív kritikai visszhangot alátámasztja az MTA döntése is, miszerint levelező tagnak választják. 1846-ban jelenik meg A hellen tragoedia tekintettel a keresztény drámára című kötete, melyben megfogalmazza az egyetemes művészettörténetírás igényét. „Ideje már a művek ama roppant tömegét, melyet a classikai korszakok ránkhagytak, a critica fáklyavilágánál elrendezni, mindent a maga helyére iktatni, azokat egymással összehasonlítva minden egyes művészet keletkezését, kifejlődését és elkorcsosdását megvizsgálni, az egyes művészetek egymás közti viszonyaira ügyelni, és az antik életnek azokra hatását kellő figyelembe venni.” (Széles 1992, 6.) Ebben az időszakban jelenik meg írásaiban először az aránytanulmány fogalma is, melynek a későbbiekben több írást is szentel. Ugyanekkor Pulszkyval a magyar műemlékvédelem megszervezését szorgalmazzák. E tervnek a forradalom és következményei több mint húsz évig gátat szabnak.

A forradalom utáni éveket (1849–60) Henszlmann emigrációban tölti Angliában és Franciaországban. Ezek az évek egyrészről az építészeti gyakorlatban való elmélyülésről, és az arányelmélet tökéletesítéséről szólnak.

1860-ban tér vissza Magyarországra az MTA székház pályázatának kapcsán. Először csak a program megírásában vesz részt, majd maga is érvényes pályázatot nyújt be. Gotizáló tervének fogadtatása vegyes: a közvélemény szimpátiája ellenére a szakmai döntőbizottság végül mást hirdet nyertesnek. Ennek ellenére a pályázat segít Henszlmann-nak visszakapcsolódnia a magyar tudományos élet vérkeringésébe. 1862-ben Iponyival és Kubinyival a jobbján Konstantinápolyba utazik, hogy az elrabolt Corvina könyvtár maradványait kutassa – sikeresen: több kötetet is hazaszállítanak. Három évvel később sikertelenül pályázik a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatói pozíciójára. 1869–72 között parlamenti képviselőként vállal szerepet. Rögtön az első évben be is nyújtja az első törvényjavaslatát, mely az intézményes műemlékvédelem létrehozását szorgalmazza. Ennek nyomán 1872-ben létrejön a Magyarországi Műemlékek Ideiglenes Bizottsága, amiben annak első előadójaként vállal szerepet. Később ugyane pozíciót tölti be az 1881-ben megalakuló Műemlékek Országos Bizottságában is. Számos régészeti ásatásnak és restaurációs munkálatnak a felügyelője (például Eger, Pannonhalma, Pécs, Székesfehérvár, Ják, Kassa, Kolozsvár, Sopron, Vajdahunyad, Mátyás-templom). Az 1884–85-ben született A képzőművészetek fejlődése című munkája, szintén a főművek sorába tartozik. Ebben a Párhuzamban elkezdett gondolatmenetet teljesíti ki, melynek módszertani alapját a természettudományokra jellemző empirikus megközelítésű elméleti rendszert képezi. Az egyes műveket az anyag jellemzőiből, az adott alkotó egyéniségéből, valamint a történelmi és földrajzi hatásokból eredezteti. A műfajok között pedig felállít egy hierarchikusnak tekinthető születési sorrendet (például: építészet > szobrászat > festészet). Kiemel olyan elemeket, melyek a különböző művészeti ágakban mind megjelennek, ilyennek tekinti például a ritmus vagy a hullám fogalmát. Nem csak a szépet, de az egyénit, a karakterest várja el a művészettől. Megfogalmazza a magyar nemzeti stílus megteremtésének szükségességét.

Henszlmann Imre portréja. In. Dávid Eszter: 210 éve született Henszlmann Imre. MÉMMDK, 2023. október 23. https://memmdk.hu/esemenyek/evfordulok/210-eve-szuletett-henszlmann-imre

Elméleti és gyakorlati pályája mellett munkásságának harmadik pillére az oktatói szerepvállalás. 1873-tól a pesti egyetem újonnan megalapított Művészettörténeti Tanszékének első nyilvános, rendes tanára. A művészet története című folytatólagos előadás-sorozatát 1874–78, valamint 1878–87 között tartja. Az egyetemességre való törekvés itt is megjelenik, ezt egyértelműen mutatja az előadások tagolása: I. Ókori művészet, II. A klasszika plasztika és festészet, III. Ó-keresztény, byzanti és román művészet, IV. Francia vagy csúcsíves styl, V. Olasz iskolák, VI. Görög, római plasztika és német festőiskolák és VII. Németalföldi és holland festészet. Az előadások tartalmát pontosan ismerjük; két diákjának több mint 3.000 oldalnyi jegyzetét ma a Szépművészeti Múzeum könyvtára őrzi. Előadás-sorozatának 1887-ben kezdődő harmadik üteme az egy évvel később bekövetkezett halálával félbeszakad.

Mint mindenki, akinek a nevéhez valaminek a kezdeményezése, megalapítása, vagy meghonosítása fűződik, Henszlmann is progresszív, újító szándékú gondolkodónak minősült a saját korában. Nemcsak ez a tény, de az 1848-as forradalom által kettészakított, és így közel egy generációval megkésett tervei is előidézték azt az életrajzi feszültséget, melynek okán a megfelelő művészettörténész-szakmai megítéléséhez idő szükségeltetett. Rehabilitációja csak a huszadik század közepétől történik meg Zádor Annának, Tímár Árpádnak, Marosi Ernőnek és Széles Klárának köszönhetően.

Henszlmann Imre válogatott írásai

Párhuzam az ó- és újkori művészeti nézetek és nevelések közt. Pest, 1841.
Kassa városának ó-német stylű templomairól. Pest, 1846.
Adalékok a magyar ikonographiához. I. Mátyás király egykorú arczképei. Archaeologiai Közlemények, 2. 1861. 117–125.
I. Mátyás király állítólagos építőmesterének kézirati munkája az építészetről, Archaeologiai Közlemények, 2. 1861. 165–171.
A kis-bényi románízlésű egyház. Pest, 1863.
Chronologiai észrevételek. 1863. in: Marosi Érnő (szerk.): A magyar művészettörténet-írás programjai. Budapest, Corvina, 1999. 38–46.
A székesfehérvári ásatások eredménye. Pest, 1864.
Műrégészeti kalauz, I–II. Pest, 1866.
Pécsnek középkori régiségei, I–II. Pest, 1869.
Die Grabungen des Erzbischofs von Kalocsa. Lipcse, 1873.
Tanulmányok a góthok művészetéről. Pest, 1874.
Magyarország ó-keresztyén, román és átmenet stylü mű-emlékeinek rövid ismertetése. Budapest, 1876.
Lőcsének régiségei. Budapest, 1878.
Bártfa középkori műemlékei. Budapest, 1879.
Magyarország csúcs-íves stylü műemlékei. Budapest, 1880.
A képzőművészetek fejlődése. Budapest, Franklin, 1906.
Válogatott képzőművészeti írások. Szerk. Tímár Árpád, névmutató Bardoly István. Budapest, MTA Művészettörténeti Kutató Csoport, 1990.

Felhasznált irodalom

Beke László: Henszlmann és a fényképezés. Ars Hungarica, 18. 1990. 1–2. sz. 129–131.
Horler Miklós: Henszlmann Imre műemlékvédelmi elvei. Ars Hungarica, 18. 1990. 1–2. sz. 113–121.
Kemény Mária: Henszlmann Imre szerepe az Akadémia palotájának építésében. Ars Hungarica, 18. 1990. 1–2. sz. 107–111.
Kerny Terézia: Henszlmann Imre az intézményes műemlékvédelem szolgálatában (1872–1888). In: Henszlmann Imre (1813–1988) Kiállítás születésének 200 évfordulója alkalmából. MTA Művészeti Gyűjtemény 2013. október 15. – 2013. december 13. Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont – Argumentum, 2013. 43–44.
Komárik Dénes: Henszlmann Imre ’emigrációja’. Ars Hungarica, 18. 1990, 1–2. sz. 57–64.
Marosi Ernő: Henszlmann, avagy: a művészettörténész helye a magyar társadalomban. Ars Hungarica, 18. 1990. 1–2. sz. 27–37.
Marosi Ernő: Henszlmann Imre (1813–1888). Enigma, 13. 2006, 47. sz. 29–50.
Marosi Ernő: Művészettörténet oktatás az ELTE bölcsész karán (1975); https://arthist.elte.hu/History/Marosi1975.htm
Széles Klára: Henszlmann Imre a művészet fejlődésének törvényeiről. Ars Hungarica, 18. 1990. 1–2. sz. 47–56.
Széles Klára: Henszlmann Imre művészetelmélete és kritikusi gyakorlata. Budapest, Argumentum kiadó, 1992.
Szinnyei József: Henszlmann Imre. In.: Magyar írok élete és munkái. Budapest, Horánszky, 1891. https://mek.oszk.hu/03600/03630/html/
Tímár Árpád: Adalékok Henszlmann Imre életrajzához. Ars Hungarica, 18. 1990. 1–2. sz. 133–141.
Tímár Árpád: „A Henszlmann-kutatás története”, Ars Hungarica, 18. 1990. 1–2. sz. 39–45.
Tímár Árpád: „Henszlmann Imre irodalmi munkássága”, Ars Hungarica, 18. 1990. 1–2. sz. 143–164.
Zádor Anna: „Megemlékezés Henszlmann Imréről. Elnöki megnyitó. Ars Hungarica, 18. 1990. 1–2. sz. 1–6.

További ajánlott irodalom

Kőhegyi Mihály: „Henszlmann Imre és a lébényi templom első restaurálása”, Ars Hungarica, 18. évfolyam, 1-2. szám; 1990.; 123.
Marosi Ernő: Henszlmann Imre és Kassa városának ónémet stylű templomai. Budapest, Argumentum kiadó, 1996.
Mitrovics Gyula: A magyar esztétikai irodalom története. Budapest, Csáthy Ferenc, 1928.
Sisa József: Henszlmann Imre részvétele a Lille-i székesegyház és a konstantinápolyi emléktemplom tervpályázatán. Ars Hungarica, 18. 1990. 1–2. sz. 65–79.

Nagy Marcell