Sinkó Katalin (1941–2013)

A magyar művészettörténet történetébe Sinkó Katalin formabontóként, újítóként írta bele magát. Érdeklődési köre mindig túlmutatott a művészettörténeten. Születtek írásai ideológia- és eszme történeti, társadalmi-szociológiai és kulturális antropológiai témákban is. Bár legtöbbet a XIX. századi művészetről publikált, kortárs művészettel is foglalkozott, nem korlátozta le magát egy korszak kutatására. Számos színvonalas kiállítást köszönhetünk Sinkónak és egy olyan oeuvret, amely nemcsak regionális, de nemzetközi szinten is jelentős.

Sinkó Katalin a Nemzeti képtár bemutatóján 2009-ben. SZM–KEMKI ADK (Házunk gyűjtemény), ltsz. nélkül. © KEMKI, Budapest

A becsüs

Más művészettörténészekkel ellentétben, Sinkó Katalin előbb dolgozott a szakmában, minthogy elvégezte volna az egyetemet. Több vele készült interjúban elmeséli, hogy anyukája miképpen panaszkodott a szomszédasszonynak arról, hogy lánya semmi mást nem csinál, csak a múzeumokat járja. A szomszédasszony nem más volt, mint a Bizományi Áruház Vállalat jogtanácsosának volt a titkárnője. Meglátva a kislány Sinkóban a lehetőséget, munkát ajánlott neki a BÁV-nál. A 60-as években a BÁV létezett az országban egyedül, csak a rendszerváltás után kezdtek el éledezni más aukciósházak és kereskedelmi galériák. A kétéves becsüsiskolát 1959-ben kezdte el. Eleinte nem kizárólag festményekkel foglalkozott, hanem mindenféle egyéb tárggyal (műszaki vagy ruházati cikkek), ami bekerült a Bizományiba. Olyan régi, még a háború előtt működött klasszikus műkereskedőktől leshette el a szakma fortélyait, mint például Szilárd Vilmos - a Műgyűjtő egykori szerkesztője, Ruszt Gyula, vagy a nevezetes Fränkel József. A becsüs vizsgát követően ellenőrző becsüs lett, tehát neki volt a feladata, hogy figyelemmel kísérje a piaci árakat és megakadályozza, hogy valaki az egyik boltban olcsón megvegyen valamit, majd azt egy másik boltban drágábban eladja. Ebben az időszakban egyre többet foglalkozott festményekkel, szobrokkal, mivel hiány volt a hozzáértő szakemberekből. Munkája mellett foglalkozott a kortárs képzőművészettel is, kiállításokat látogatott és kritikákat írt, amelyeket a 60-as évek elején a Műgyűjtő és a Vigilia című, katolikus irodalmi, tudományos folyóiratban jelentetett meg. Kizárólag monogrammal látta el szövegeit, amelyek jobbára ismertető jellegűek voltak – a festményeket azonban művészettörténészi pontossággal jellemezte. „Ez alkalommal nagyméretű freskókartonokon, melyeknek témája az „Egyház főbb ünnepei”, bizonyította erős dekoratív képességét. Az élénk színű, temperával készült kartonok fordulópontot jelentenek a művésznő oeuvrejéban, aki eddig inkább sötét tónusú, borongós színekkel festett. Az új témakör fellazította piktúrájának eddigi színbeli kötöttségeit. Ezekben a kartonokban formailag a román és modern-naiv-dekoratív művészeti emlékekre támaszkodva Krisztus és az Egyház életének nagy fordulópontjait az örökkévalóság és változhatatlanság szemszögéből festette meg. A főleg arany háttér, az erős színek a történések dicsőséges voltát vannak hivatva kifejezni, így az örökké aktuális témák új előadásban tárulnak elénk.” Olvashatjuk beszámolóját Bélaváry B. Alice műtermi kiállításáról.

Sinkó Katalin a BÁV-ban az 1960-as évek elején. © Magántulajdon.

A sorok közt tetten érhető az becsüs évei alatt kifejlődött készség, amely általában sok művészettörténésznél csak az egyetem elvégzése és pár év munkatapasztalat után fejlődik ki. Az egyetemen végzett bölcsészhallgatóknak „papírszagú” tudásuk van, és akkor még, a 70-80-as években javarészt rossz minőségű reprodukciókról volt fogalma a hallgatók többségének a műtárgyakról. Ellenben Sinkó tárgyközeli munkája megkövetelte, hogy éles szeme legyen, észrevegyen minden megbúvó részletet egy-egy műtárgyon és megfigyeléseit szavakba öntse. Ezentúl elindította a fiatal művészettörténészben az antropológiai, szociológiai érdeklődést. Szőke Annamária úgy fogalmazott, hogy „(van) ennek az „alkalmazott" művészettörténészi munkának potenciálisan a tudomány szempontjából is pozitív, szemléletformáló oldala. Ez pedig a (mű)tárgyakkal és az azokat „használó" emberekkel való eleven kapcsolat.” (Szőke Annamária, 2002) Kiállításokon kívül is megtalálható volt kortárs művészek társaságában, Erdély Miklóssal a legendás Építész Pincében, az Építőművészek Szövetségének klubjában ült egy asztaltársaságnál. Ebben az időszakban döntött úgy, hogy beiratkozik az egyetemre.

Egyetemi évek

Sinkó Katalin tanulmányait 1969-ben kezdte meg az ELTE BTK művészettörténet szakán. Már férjes asszonyként szerezte diplomáját 1974-ben, szakdolgozatát „A magyarországi műkereskedelem kezdetei az 1780-tól 1840-ig megjelent lapok tükrében” címmel írta meg. Ez volt a művészettörténet szakon az első és 1985-ig az egyetlen olyan szakdolgozat, amely a hazai műkereskedelemmel mélyebben foglalkozott. Később, 1982-ben doktori disszertációját A bécsi Akadémia hatása a magyar festészetre 1830–1870 címmel írta meg.

Az egyetemre együtt járt olyan neves művészettörténészekkel, mint Eörsi Anna, Entz Géza Antal, Fitz Péter, vagy Király Erzsébet, akivel később összekötötte a munka is. Király nemcsak olvasta Sinkó publikációit, de szerkesztője és társszerkesztője is volt. Az éveken keresztül tartó közös munka során kialakult közöttük egy szoros baráti kapcsolat is, Király írta meg az Enigmába a Sinkóról szóló tanulmányt a Frakkok sorozatba.

Magyar Nemzeti Galéria

A Nemzeti Galériában 1980-tól dolgozott a Nyilvántartási – későbbi nevén Dokumentációs – Főosztály vezetőjeként. Munkakörébe tartozott a magyar és magyarországi képzőművészet magángyűjteményi javainak forrásos és szakirodalmi feltárását végző osztályok és munkacsoportok koordinálása, emellett megreformálta a műgyűjtői-lakossági adatszolgáltatást (műtárgybírálat), amely egy olyan szolgáltatást jelent, ahol magánszemélyek vagy műgyűjtők műtárgyakat mutathatnak be szakértőknek, akik véleményt adnak eredetiségükről. A Nemzeti Galériában évtizedeken keresztül működött ez a szolgáltatás, amely aggályosnak bizonyult, hiszen félreértésekre és visszaélésekre adott lehetőséget. Muzeológusként és igazságügyi szakértőként műkereskedelmi közreműködést sem Sinkó Katalin, sem a vezetése alá tartozó Védettségi Osztály munkatársai nem vállaltak. Szerinte a műtárgyhamisítás világában a másolatok ellen egyedül a megbízható, adatokon alapuló tudással lehet védekezni. Az ingatag alapokon álló bírálati szolgáltatást – ami még Genthon István nevéhez volt köthető – ennek jegyében szervezte át egy etikus és dokumentálásra épülő, információs rendszerre. Az előbb említett Védettségi Osztályon, Sinkó mellett dolgozott Bellák Gábor, Király Erzsébet és Jobbágyi Zsuzsa, akiknek rendkívüli rálátásuk volt a hazai műtárgypiacra – együtt egy nagytudású kört alkottak a Nemzeti Galérián belül. Ezenfelül a magyar örökségvédelem koncepciójának egyik kidolgozója, szakanyagainak előadója volt. A magyar örökségvédelmet történeti emlékezet-kutatással és ikonográfiai elemzéssel gazdagította, és rámutatott arra, hogy az örökség nemcsak fizikai műemlék, hanem kulturális jelentésekkel telített emlékezeti rendszer. A másik aktuális közfeladatot mindeközben az MTA Művészettörténeti Kutatócsoportjához rendelt akadémiai kézikönyv-sorozat folytatása jelentette.

Kiállítások

Számos kiállítást rendezhetett a Nemzeti Galériában, amelyek közül kiemelendő a korai munkásságát idéző, 1981-es „Válogatás magyar magángyűjteményből”, tizennégy évvel később az „Aranyérmek, ezüstkoszorúk” című, majd 2002-ben a nagyszabású „Történelem-Kép” reform-kiállítás.

A művészi siker anatómiája 1840–1900. Aranyérmek, ezüstkoszorúk. Művészkultusz és műpártolás Magyarországon a 19. században. Kiállítási katalógus, Magyar Nemzeti Galéria. Budapest, Magyar Nemzeti Galéria, 1995.
Történelem–kép. Szemelvények múlt és művészet kapcsolatából Magyarországon. Kiállítási katalógus / Magyar Nemzeti Galéria. Budapest, Magyar Nemzeti Galéria, 2000.

A Mravik Lászlóval közösen rendezett „Válogatás magyar magángyűjteményből” a XIX. század második felétől a második világháborúig dolgozta fel a magyar műgyűjtés történetét. A Sinkó által létrehozott jól rendszerezett adattár, tele értékes gyűjtéstörténeti adatokkal máig fontos szerepet játszik egyrészt a gyűjtéstörténeti- , másrészt a proveniencia kutatásokban.

Az 1995-ös „Aranyérmek, ezüstkoszorúk - Művészkultusz és műpártolás Magyarországon a XIX. Században” című kiállítás számos galériás munkatársnak adott önálló kutatási témát. Legfőbbképpen Sinkó Katalin érdeme a kiállítás koncepciójának a kidolgozása, amely tulajdonképpen egy teljesen új olvasatát hozta a XIX. századnak. A nyugat-európai trendeket követve beemelte a magyar köztudatba is ezt az új olvasatot. A XIX. századot hosszú ideig kicsit Lyka Károly szemüvegén keresztül látták – a szakemberek is – és egy olyan modernista kánon mentén értelmezték, amelyben a historizmus és az akadémizmus a szükséges rossz, amiből megváltást hoz a plein air festészet, a modernizmus és a XX. század új áramlatai, majd a művészet az absztrakcióban teljesedik ki. Azonban a posztmodern hatására a 70-es évek végétől már nem egy egyenes fejlődés mentén értelmezték a századot és megkezdődött a historizmus és alapvetően a XIX. század újraértékelése. Sinkó nagy teljesítménye, hogy a katalógust olyan szempontrendszerre építette, ami teljesen szokatlan volt a magyar művészettörténet írásban. Ahelyett, hogy létrehozta volna a saját művészeti kánonját, megnézte, hogy a kor mely művészeket értékelte. Tudományos módszere adatokon alapszik: a díjazottak névsorából indult ki, sorra vette mely művészeknek a képeit reprodukálta például a Műegylet, vagy a Képzőművészeti Társulat. Utólagos kánon vagy értékrend helyett a korszak képhasználatára helyezte a hangsúlyt. A jutalmak a társadalmi elismerést fejezték ki és elősegítették a műtárgyak létrehozását finanzírozó támogatások elnyerését – azalapján, hogy kik és miért kaptak díjakat, és kik és miért adományozták ezeket, rekonstruálni lehet egy-egy korszak művészeti életét. A rekonstrukcióhoz Sinkó a műtárgyakat leemelte az égi szférákból és elhelyezte azokat a társadalmi diszkusszió folyamatában, nem szem elől veszítve, hogy nemcsak műtárgyak öröklődtek a mai generációra, hanem a művészethez tapadó értékképzetek és a bennük hordozott kor hagyománya is. A kurátori koncepció fel kívánta hívni a figyelmet a nemzeti értékké válás folyamatára, valamint az érték-tudat kontinuitására is azáltal, hogy a kiállítás részének tekintették a Nemzeti Múzeum egyik utódintézményének, a Nemzeti Galériának állandó kiállításán szereplő művek egy részét is, szerepeltetve azokat a katalógusban. Tehát az „aranyérmek tudatos csatlakozás kívánt lenni a társtudományokhoz egy olyan időszakban, amikor a művészi progresszióra felfűzött történetmondás és a normatív esztétika kritériumrendszere mindenütt pozíciókat vesztett.” (Király Erzsébet, 2014)

Mikó Árpáddal közösen rendezte 2002-ben a „Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon” kiállítást szintén a Nemzeti Galériában. A kiállítás a nyugaton is elterjedt dialektikus kortársiasság elvét alkalmazva különböző korokból származó műveket válogatott ki, amelyek Magyarország és a nemzet történetéről valamilyen módon szólni tudnak – múltfelfogások vizuális megjelenítéseként lehet értelmezni. Egy térben lehetett látni elsőrangú művészektől műveket, a kultúrtörténeti kronológia szokásos rendje szerint: Mátyás király és Beatrix királynő XV. századi képmását, Ország Lili festményeit, különböző egykor szakrális funkciót betöltő középkori tárgyakat, vagy például Schaár Erzsébet enigmatikus Nővérek című szobrát. A koncepció azonban túlmutatott a jól ismert história-ábrázolások időrendi felvonultatásánál, s túllépte a hagyományos ikonológiai értelmezéseket is. A katalógusba az egyes művészettörténeti korszakok szakértői jelentettek meg tanulmányokat és katalógus tételeket. Többek között Marosi Ernő, Galavics Géza, Endrődi Gábor, Révész Emese, vagy Szőke Annamária. Sinkó Csontváry Magányos cédrusáról írt a kötetben.

Az antropológus Maci Laci

Sinkó Katalin érdeklődésének középpontja mindig a klasszikus modernizmus szerves előzményeként felfogott XIX. századi, illetve századfordulós művészet állt. A hagyományos művészettörténeti témákat mindig kiegészítette egy új nézőponttal, emiatt elmondása szerint gyakran kívülállónak érezte magát, időbe telt mire kollégáitól megkapta a méltó elismerést. Antropológus szemmel tanulmányozta a művészetet. A műveket nem az esztétikai kvalitásuk felől közelítette meg, inkább azoknak a funkciója, eszmetörténeti háttere, intézményi és társadalmi szerveződése, valamint politikai vagy ideológiai összefüggései foglalkoztatták. A hagyományos művészettörténet-írás témaköreit később olyan, korábban alig vagy egyáltalán nem vizsgált területekkel bővítette, mint az állami műpártolás, a képzőművészeti pályázatok és díjak rendszere, a művész társadalmi szerepe és kultusza, a nemzeteszme különböző manifesztációi és a nemzettudatról folytatott diskurzusok, a Közép-Európa-jelenség mint historiográfiai fogalom, a magyar ősművészeti elméletek és ornamentikaelméletek, a népművészet értelmezései, a „magyar stílus” körüli viták, valamint tudomány-, intézmény- és recepciótörténeti kérdések.

Az Ideák, motívumok, kánonok. Tanulmányok a 19–20. századi képkultúra köréből című posztumusz kiadású, Sinkó írásaiból álló átfogó tanulmánykötet nagyon jól bemutatja széles érdeklődési körének kulcselemeit: műgyűjtés, emlékművek és kultuszaik, művészkultusz, kép műfajok és ikonográfiai csoportok, és nem utolsó sorban a tudománytörténet. Ezek a szövegek nemcsak szakmabelieknek szólnak, hanem bárkinek, aki érdeklődik a magyar nemzet művészete és annak a recepciója iránt.

Sinkó körül kialakult egy Sinkó-iskola, a fiatalabb művészettörténész generációra nagy hatással volt munkássága. Volt lehetőségem beszélgetni Révész Emesével, az ELTE Művészettörténeti Intézetének professzorával, akinek kutatási területe elsősorban a XIX–XX. századi magyar művészet, különösen a grafika, illusztráció, vizuális kultúra és művészeti intézményrendszer története. Elmondása szerint Sinkó már egyetemi évei alatt formálta a gondolkodásmódját és kutatói attitűdjét. Példaértékű volt számára a Sinkó által alkalmazott „adatok először, aztán teória” elv, tehát, hogy először meg kell nézni az eredeti forrásokat, a műtárgyakat kézbe kell venni, meg kell nézni, ellenőrizni és csak utána lehet elkezdeni gondolkodni a továbbiakon. A két művészettörténész később sokat dolgozott együtt. Révész megemlítette, hogy Sinkó visszatérő szófordulata volt, hogy ő tulajdonképpen úgy tekint magára, mint Maci Lacira, aki megy az erdőbe, és csak így nézelődik, jobbra-balra és csak úgy véletlenül talál dolgokat a rengetegben. Ezalatt azt kell érteni, hogy mindig szívesen barangolt és elmélyedt az eredeti forrásszövegekben, amelyekben akarva-akaratlanul talált olyan információt, ami előre mozdította nemcsak a saját- hanem az egész XIX. századi művészettörténeti kutatást.

Szőke Annamária szerint, amivel Sinkó foglalkozott az már nem is művészettörténet… Inkább arról van szó, hogy Sinkó Katalin több volt mint művészettörténész és ezzel egyszerre kibővítette a diszciplína határait.

Még életében több kitüntetésben részesült. Sorban: 1987-ben Pasteiner Gyula-emlékérmet, 1987; Móra Ferenc-díjat, 1996; Martyn Klára-díjat, 1997; továbbá négy alkalommal Opus Mirabile díjat kapott.

Sinkó Katalin válogatott írásai

A magyar műgyűjtés 1850 után – a magángyűjteményi kiállítások tükrében. Válogatás magyar magángyűjteményekből. Kiállítási katalógus / Magyar Nemzeti Galéria. Szerk. Mravik László, Sinkó Katalin. Budapest, 1981. 11–29.
Orientalizáló életképek. Művészet Magyarországon 1830–1870. Kiállítási katalógus / Magyar Nemzeti Galéria. Szerk. Szabó Júlia, Széphelyi F. György. Budapest 1981. I.: 98–106.
Kazinczy Ferenc és a műgyűjtés. Ars Hungarica, 11. 1983. 269–276.
A nemzeti emlékmű és a nemzeti tudat változásai. Művészettörténeti Értesítő, 32. 1983. 185–201.
Die Taube als Unschuldssymbol. Man and Picture. Papers from the First International Symposium for Ethnological Picture Research in Lund 1984. Ed. Nils-Arvid Bringéus. Stockholm, 1986. 237–251.
A millenniumi emlékmű mint kultuszhely. Medvetánc, 7, 1987, 2. 29–50.
Die Geschichte des Millennium-Denkmals. Populäre Bildmedien. Vorträge des 2. Symposiums für Ethnologische Bildforschung, Reinhausen bei Göttingen 1986. Hrsg. Wilhelm Brednich, Andreas Hartmann. Götttingen, 1989. 73–90.
Az Alföld és az alföldi pásztorok felfedezése a külföldi és hazai képzőművészetben. Ethnographia, 100. 1989. 121–154.
A vázlat mint a nemzeti géniusz kézjegye. Sub minervae nationis praesidio. Tanulmányok a nemzeti kultúra kérdésköréből Németh Lajos 60. születésnapjára. Budapest, 1989. 192–202.
A Munkácsy-kérdés a művészettörténetben. BUKSZ, 2. 1990. 355–367.
A Madonnafestő. Művész-szerep és historizálás Csontváry önarcképein. Művészettörténeti Értesítő, 40. 1991. 156–174.
Árpád versus Saint István. Competing Heroes and Competing Interests in the Figurative Representation of Hungarian History. Hungarians between “East” and “West”. Three Essays on National Myths and Symbols. Ed. Tamás Hofer. Budapest, 1994. 9–26.
A művészi siker anatómiája 1840–1900. Aranyérmek, ezüstkoszorúk. Művészkultusz és műpártolás Magyarországon a 19. században. Kiállítási katalógus / Magyar Nemzeti Galéria. Szerk. Imre Györgyi. Budapest, 1995. 15–47.
Historizmus – antihistorizmus. Történelem–kép. Szemelvények múlt és művészet kapcsolatából Magyarországon. Kiállítási katalógus / Magyar Nemzeti Galéria. Szerk. Mikó Árpád, Sinkó Katalin. Budapest, Magyar Nemzeti Galéria, 2000. 103–115.
Viaggiatori Ungheresi in Italia. Pittori Ungheresi in Italia 1800–1900. Acquerelli e disegni dalla raccolta della Galleria Nazionale Ungherese. Catalogo / Accademia d’Ungheria in Roma. A cura di Orsolya Hessky, Enikő Róka. Budapest, 2002. 7–30.
A művészi siker anatómiája 1840–1900. Az irodalmi kultuszkutatás kézikönyve. Tanulmánygyűjtemény. Szerk. Takáts József. Budapest, 2003. 7–66.
Munkácsy vallásos képei és a 146 MEIRDIÁN századvég „szent-realizmusa”. Munkácsy a nagyvilágban. Munkácsy Mihály művei külföldi és magyar magán- és közgyűjteményekben. Kiállítási katalógus / Magyar Nemzeti Galéria. Szerk. Gosztonyi Ferenc. Budapest, 2005. 61–86.
A historizmus és a magyar ornamentika. Az etnográfia tárgyainak művészi szemlélete. Huszka József, a rajzoló gyűjtő. Kiállítási katalógus / Néprajzi Múzeum. Szerk. Fejős Zoltán. Budapest, 2006. 278–283.
Ipolyi Arnold (1823–1886). „A nemzet történeti eszméje által alapította meg létét”. Megjegyzések Ipolyi Arnold történelemszemléletéhez. „Emberek és nem frakkok”. A magyar művészettörténet-írás nagy alakjai – Tudománytörténeti esszégyűjtemény. Szerk. Markója Csilla, Bardoly István. Enigma, 13. 2006. No 47. 51–72.
Nemzeti képtár. „Emlékezet és történelem között”. Budapest, 2009. (A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve / Annales de la Galerie Nationale Hongroise 2008.)
A művészettörténet nemzeti látószöge. Kánonok és kánontörések. XIX. Nemzet és művészet. Kép és önkép. Kiállítási katalógus / Nemzeti Galéria. Szerk. Király Erzsébet, Róka Enikő, Veszprémi Nóra. Budapest, 2010. 29–82.
Magyarország géniusza és a múzsák otthona. Joseph Abel előfüggönye a Pesti Királyi Városi Színházban, 1812. „Ez a világ, mint egy kert…” Tanulmányok Galavics Géza tiszteletére. Szerk. Bubryák Orsolya. Budapest, 2010. 507–522.
Ideák, motívumok, kánonok. Tanulmányok a 19–20. századi képkultúra köréből. Szerk. Király Erzsébet – Róka Enikő. Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2012.

Felhasznált irodalom

Ideák, motívumok, kánonok. Tanulmányok a 19–20. századi képkultúra köréből. Szerk. Király Erzsébet–Róka Enikő. Budapest, Magyar Nemzeti Galéria, 2012. 9–10, 57–59, 276–313.
A művészi siker anatómiája 1840–1900. Aranyérmek, ezüstkoszorúk. Művészkultusz és műpártolás Magyarországon a 19. században. Kiállítási katalógus, Magyar Nemzeti Galéria. Szerk. Imre Györgyi. Budapest, Magyar Nemzeti Galéria, 1995. 9–10, 15–47.
Király Erzsébet: Sinkó Katalin (1941–2013). Enigma, 28. 2021. 109. sz. 131–147.
Marosi Ernő: Sinkó Katalin 1941–2013, Ars Hungarica, 4. 2014. 644–652.
Martos Gábor: „Nem a semmiből jött elő a mai magyar műkereskedelem” – Sinkó Katalin művészettörténész, a BÁV volt becsüse, a Magyar Nemzeti Galéria Nyilvántartási Főosztályának volt munkatársa. Artmagazin, 44. 2011. 48–52.
Martos Gábor: Tudós a műkereskedelemben. In memoriam Sinkó Katalin 1941–2013. 1773 – A BÁV Zrt. Tájékoztató Magazinja, 1. 2021. 17–19.
Radványi Orsolya: El kell felejteni, amit tudunk Sinkó Katalin a magyar nemzeti galéria ötven évéről és a kutatás módszereiről. MúzeumCafé, 16. 2010. 78–81.
Szőke Annamária: Sinkó Katalin köszöntése. A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 1997–2001. Budapest, Magyar Nemzeti Galéria, 2002. 9–12.

Izsák Eliza Éva