Vayer Lajos (1913–2001)

Vayer Lajos a múlt század végének egyik legjelentősebb művészettörténésze, aki maradandót alkotott kutatóként, egyetemi tanárként és tanszékvezetőként, illetve muzeológusként is.

Vayer Lajos. Fényképész: G. Fábri Zsuzsa, 1992. MTA KIK D 10561-10564 (Tekercsfilmfelv., 6x6 cm, 1992., 4 Neg. felv.); Digitalizálta Kun Zsanett 2021-ben az MTA KIK mikrofilmtárából. https://real-i.mtak.hu/2230/

1913. június 30-án született Budapesten, idősebb Vayer Lajos (1879–1955) és Neugebauer Sarolta gyermekeként. Tanárcsaládból származott, édesapja latint és görögöt tanított – innen is eredeztethető gyermeke antik művészet iránti tisztelete, vonzódása. 1938-ban feleségül vette Zibolen Ágnest, aki szintén művészettörténészként tevékenykedett. Gyermekük, Vayer Tamás kétszeres Balázs Béla-díjas díszlettervező volt.

Vayer Lajos felsőfokú tanulmányait a Pázmány Péter Tudományegyetemen végezte (ma ELTE). 1931-től 1935-ig tanult a művészettörténet–történelem szakpáron. Egyetemi évei alatt nagy hatással voltak gondolkodásmódjára tanárai, Domonovszky Sándor és Hajnal István, illetve Hekler Antal. 1931-től 1936-ig az Eötvös József Collegium tagja is volt. Itt lehetőséget kapott francia, illetve olasz nyelvtudásának mélyítésére.

Doktori disszertációját Pázmány Péter ikonográfiája címmel írta Gerevich Tibor témavezetésével.

Kutatói tevékenysége

Vayer foglalkozott többek között Szelepcsényi György, II. Rákóczi Ferenc, Kossuth Lajos, Széchenyi István és Savoyai Jenő ábrázolásaival. Kutatásaiban nagy szerepet játszott a bécsi művészettörténeti iskola öröksége és történettudományi orientációt hangsúlyozó vonulata, hatással volt rá Julius von Schlosser tanítása, forráskritikai metodikája és művelődéstörténeti interpretációi.

Szakmai orientációjának, példaképeinek tekinthetőek a Szépművészeti Múzeum nagy tekintélyű, meghatározó egyéniségei: Genthon István, Pigler Andor, Balogh Jolán, Hoffman Edith.

Az 1930-as években már jelentek meg tudományos cikkei. Érdekelte az eszmetörténet és a recepciótörténet, az antikvitás továbbélése Rómában és az itáliai reneszánsz művészete. A magyar–olasz kapcsolatok portréikonográfiai területéről jelenleg meglévő tudásunkat javarészt neki köszönhetjük, akárcsak a Magyar Anjou-legendárium általa felfedezett miniatúráiról szólókat.

Múzeumi évek

Vayer Lajos számos múzeumban megfordult különböző és változatos pozíciókat, titulusokat viselve. Pályájának elején került a Szépművészeti Múzeum Grafikai Gyűjteményébe, ikonográfiai érdeklődésének megfelelően a Történeti Képcsarnok őre lett. Az inkább történeti, mintsem művészeti jelentőségű gyűjteményt kultúrpolitikai döntés miatt 1939-ben a Magyar Nemzeti Múzeumhoz csatolták – Vayer majd tíz évet töltött a múzeumban. Így vezette a gyűjteményt a háború alatt, majd irányította a művek megmentését, rekonstrukcióját. A múzeumban végzett tevékenységét egy teljes év római ösztöndíj szakította meg 1947 és 1948 között. Vayer Lajos életében ez a korszak volt az egyik legmeghatározóbb empirikus tapasztalatgyűjtés szempontjából. Későbbi nagy témájára is itt és ekkor talált rá, amely nem más, mint Masolino római festményciklusának és Zsigmond király portréikonográfiájának összefüggései.

1952-ben a művészettudományok kandidátusa, majd 1961-ben a művészettudományok doktora lett.

1949 és 1955 között ismét a Szépművészeti Múzeumban dolgozott.

Egyetem, tanári pályája

Az Eötvös Loránd Tudományegyetem művészettörténet tanszékén már 1948 óta tartott előadásokat vendégelőadóként, sőt magántanárként már 1946 óta tevékenykedett, hiszen az Eötvös Collegiumban már az egyetemi évei alatt kiképezték a tanítás mesterségéből. Mint azt Önéletrajzában is olvashatjuk, megpályázta Gerevich Tibor megüresedett egyetemi professzori pozícióját, megnyerte, így 1955 áprilisától hivatalosan is egyetemi professzor lett. 1961-ben Fülep Lajos visszavonult a tanszékvezetői pozícióból, így átvette tőle azt, akár csak az Acta Historiae Artium című folyóirat főszerkesztői tisztét. Vayer a Művészettörténeti Értesítő szerkesztőbizottságának is tagja volt.

Az egyetemen a művészettörténet több területéről és korszakáról is tanított, oktatása súlypontja: az itáliai késő középkor és reneszánsz nagy művei és alkotói, illetve a barokk festészet és grafika. Jól ismerte az itáliai emlékanyagokat, hosszú ideig az ókeresztény művészetet is ő tanította, igyekezett rávilágítani a keresztény ikonográfia kérdéseire.

Modern művészettörténettel is foglalkozott, elsősorban annak kezdeteivel, Tiepolóval és Goyával, valamint Daumier és Monet művészetét is nagyra becsülte. Modernségélménye elsősorban Tsudi és Jedlicka generációjának felfogásában gyökerezett.

Egyetemi tanításának egyik központi alakja Giorgio Vasari művész és történész volt. Állandó súlypont volt professzori pályája alatt a propedeutika, illetve a diákok bevezetése az irodalomba és a művészettörténetbe. Vayer a szakma tudománytörténete iránt is érdeklődött, tanítását így könyvtárhoz kötődő szemináriumokkal, múzeumi helyszíni vetítéseken alapuló gyakorlatokkal színesítette, tette interaktívvá. A neki készített disszertációk esetében magas követelményrendszert állított fel.

Több tankönyvet is köszönhetünk neki, például az 1982-es Az itáliai reneszánsz művészete címűt, amelyben mesteri tömörítésekkel és egyéni hangsúlyokkal mesél a korszak művészetéről – a kötet első megjelenése óta több kiadásban is forgalomba került. Fontos megjegyezni, hogy Vayer Lajos a magyar művészettörténet-írásban törekedett a nemzetközi normák fenntartására. Sokat tett azért is, hogy a háború után a magyar művészettörténet visszanyerje rangját és korábbi kapcsolati rendszerét.

Vayer Lajos intézményrendszerben betöltött pozíciói

1964-ben ő képviselte hazánkat a bonni művészettörténész kongresszuson. Volt lehetősége találkozni és diskurzusba elegyedni a háború utáni művészettörténet-írás nagyjaival. Olyan nagy nevekkel, mint Ludwig Heinrich Heydenrich, Herbert von Einem, André Chastel és Mario Salni.

1958 és 1978 között a Velencei Biennálék magyar pavilonjának volt a biztosa. Különböző akadémiai tisztségeket és megbízatásokat is vállalt – 1963-ban a Magyar Tudományos Akadémia Művészettörténeti Bizottságának elnökévé választották.

1978-ban lemondott a művészettörténet tanszék vezetéséről, majd 1983-ban nyugdíjba vonult, munkásságának lezárásaképpen megjelentek tanulmányai az 1988-as Témák, formák, ideák című kötetben. 1990-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává, majd 1991-ben rendes tagjává választotta. 1993-ban Széchenyi-díjat ítéltek neki korszakalkotó munkásságáért. 2001. március 31-én, 88 évesen hunyt el.

Vayer Lajos válogatott írásai

Pázmány Péter ikonográfiája. Századok, 69. 1935. 273–350.
Iconografia di Eugenio di Savoia. Corvina, 32. 1937. 12–43.
A történeti művek illusztrálása. Emlékkönyv Szentpétery Imre születése hatvanadik évfordulójának ünnepére. Budapest, 1938. 507–524.
Magyar uralkodók. Budapest, 1942. (Officina képeskönyvek, 45–46.)
Széchenyi István ismeretlen képmásai. [Szombathely], 1942. (Dunántúli Szemle könyvei, 189.)
La guerra per l’indipendenza ungherese del 1848–49 nelle illustrazioni della stampa dell’epoca. Biblioteca dell’Accademia d’Ungheri di Roma, 2. 1948. 77–102.
Kossuth alakja az egykorú művészetben. Emlékkönyv Kossuth Lajos születésének 150. évfordulójára. Szerk. I. Tóth Zoltán. Budapest, 1952. II.: 435-470.
Rembrandt. Budapest, 1953. [2. kiad. 1955., angol nyelven: 1955].
Bemerkungen zu einer Schongauer-Zeichnung. Acta Historiae Artium, 1. 1953. 115–133.
A művészettörténet módszerének főbb kérdései. A Magyar Tudományos Akadémia Társadalmi-Történeti Osztályának Közleményei, 8. 1956. 69–82.
A rajzművészet mesterei. A Szépművészeti Múzeum Régi Külföldi Rajzgyűjteményének legszebb lapjai. Budapest, 1957. [angol, francia, orosz és német nyelven is]
Lorenzo Ghiberti Imago Pietatis-a. Művészettörténeti Értesítő, 10. 1961. 131–138.
Masolino és Róma. Mecénás és művész a reneszánsz kezdetén. Budapest, 1962.
L’»Imago Pietatis« di Lorenzo Ghiberti. Acta Historiae Artium, 8.1962.45–54.
L’affresco absidale di Pietro Cavallini nella chiesa di S. Maria in Aracoeli a Roma. Acta Historiae Artium, 9. 1963. 39–74.
Analecta iconografica Masoliniana. Acta Historiae Artium, 11. 1965. 217–240.
Von Faunus Ficarius bis zu M atthias Corvinus. Beiträge zur Ikonologie des osteuropäischen Humanismus. Acta Historiae Artium, 13. 1967. 191–196.
A hazai művészettörténetírás a két világháború között. Művészettörténeti Értesítő, 22. 1973. 91–93.
Alexandrosz és Corvinus – a Verrocchio-oeuvre és az olasz-magyar humanizmus ikonológiája. Művészettörténeti Értesítő, 24. 1975. 25-36.
Deux portraits de Felice Brancacci. Acta Historiae Artium, 21.1976.3-13.; Galeotto Marzio ismeretlen képmása. Művészettörténeti Értesítő, 25. 1976. 316–320.
Un ritratto sconosciuto di Galeotto Marzio. Acta Historiae Artium, 22. 1976. 107-116, illetőleg Un ritratto sconosciuto di Galeotto Marzio. Contributo all’iconografia ritrattistica dell’umanesimo italo- ungherese. Galeotto Marzio e Tumanesimo italiano ed Europeo. Atti del 3. convegno di studio, Nami 8-11 novembre 1975. Nami, 1983. 199–211.
Az itáliai reneszánsz művészete. Budapest, 1982. [2. kiad. 1998.]; Contribute all’iconografia di Filippo Scolari - Pippo Spano. Scritti di storia deli'arte in onore di Roberto Salvini. Red. Cristina De Benedictis. Firenze, 1984, 309–318.
Problemi iconologici della pittura del Quattrocento. Cicli di affreschi di Masolino da Panicale. Acta Historiae Artium, 31. 1985. 5–30.
La miniatura italiana e quella ungherese nel Trecento. La miniatura italiana tra gotico e rinascimento. Atti del II. Congresso di storia della miniatura italiana (Cortona 24-26 settembre 1982). Firenze, 1985. 3-33.
Raffaello freskói a Vatikánban. Budapest, 1987.
Témák, formák, ideák. Válogatott tanulmányok a festészet, a szobrászat és a grafika művészetének történetéből. Budapest, 1988. (Művészet és elmélet) [a * jelzett írások a kötetben újra megjelentek]; Problemi iconologici nel ciclo di affreschi di Piero della Francesca ad Arezzo. Arte Cristiana, 78. 1990. 161–168.
II problém a degli autoritratti di Piero della Francesca sulla base del ciclo in S. Francesco di Arezzo. Studi di storia dell’arte sul medioevo e il rinascimento nel centenario della nascita di Mario Salmi. Red. Paolo Semoli. Firenze, 1993. II.: 433-447.; A Szent Kereszt elföldelése. Piero della Francesca arezzói freskóciklusának ikonológiája. „Ex imisibilibus visibilia" Emlékkönyv Dávid Katalin professzorasszony 70. születésnapjára. Szerk. Dankó László, Széli Margit, Takács József. Budapest, 1993.144-148.
I problemi iconologici del capolavoro aretino di Piero della Francesca. (II ciclo di affreschi della leggenda della Santa Croce della chiesa di San Francesco.) Acta Historiae Artium, 37.1994-1995.1-75.
A Psychomachia és a Legenda Aurea. Piero della Francesca arezzói freskóciklusának ikonológiai problémái. Budapest, 1997.

Felhasznált szakirodalom

Vayer Lajos: A Masolino–Masaccio probléma és a reneszánsz kezdetei. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, 1954.
Vayer Lajos: Masolino és Róma. Budapest, Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, 1962. Vayer Lajos személyi bibliográfiája (összeáll. Illés Eszter)
Bibliographie des Suvres de Lajos Vayer. Acta Historiae Artium, 26. 1978. 1–4. sz. 5–16.
Végh János: In memoriam. Vayer Lajos (1913. június 30. – 2001. március 31.) in: Ars Hungarica, 29. 2001. 2. sz. 415–418. [1990–1998 közötti műveinek bibliográfiájával]
Marosi Ernő: Megemlékezés. Vayer Lajos 1913–2001. Magyar Tudomány, 96. 2001. 9. sz. 1122–1127.
Prokopp Mária: In memorian Vayer Lajos (1913–2001). Művészettörténeti Értesítő, 50. 2001. 3–4. sz. 339–341.

Medvigy Édua Kata