Voit Pál (1909–1988)

„Voit egy hosszú, hatvan évet átfogó tudósi életművet hagyott hátra, amely nem csupán a magyar barokk (építészet) kutatását helyezte gyökeresen új alapokra, hanem a hazai művészettörténeti kutatás módszertanát is megújította az írott források hasznosítása és értelmezése terén. Magyar és idegen nyelven megjelent írásai révén pedig a közép-európai barokk építészet történetének feldolgozását is fontos, új meglátásokkal gazdagította.” – Farbaky Péter (Farbaky 2006. 556.)

Voit Pál az 1970-es években. Tudományos Irattár Lymbus Itsz. K 1899.

Kezdetek

Voit Pál 1909-ben született Ivánkapusztán, Borsod vármegyében. Számos költözéssel tarkított gyermekéveiben Gyulán és Szentesen tanult, majd édesapja akaratával szembeszállva 1929-ben iratkozott be a Pázmány Péter Tudományegyetemre, német szakra. Itt azonban nem találta meg a számításait és nem sokkal később Gerevich Tibor tanszékén, a Művészettörténeti és Keresztényrégészeti Intézetben szerezte meg hivatásának szellemi alapját.

„Kezdettől fogva feltűnt gyors felfogóképességével, biztos formaérzékével, formalátásával és nagy ambícióival.” – emlékezett vissza pályatársára Zádor Anna. (Enigma 57. sz. 2008. 109–113.) Voit 1933–36 között Gerevich mellett demonstrátori teendőket látott el, majd sok kortársához hasonlóan a római Collegium Hungaricumban (1935) és Bécsben (1942) ösztöndíjasként gyarapította szakmai tudását és bővítette barátainak körét a római iskola művészei között. Esküvői meghívóját például Jeges Ernő festőművész tervezte.

Voit és az Iparművészeti Múzeum

Első igazán meghatározó és feltehetően legkedvesebb munkahelye az Iparművészeti Múzeum volt. 1936-ban gyakornokként kezdett itt dolgozni, 1939-ben pedig már múzeumőr. Nem sokkal később, 1943-ban jelenik meg a Régi magyar otthonok című munkája, aminek lapjairól sugárzik hazájának tárgykultúrája, enteriőrjei és az iparművészet iránt érzett szeretete és szakértelme. A történelmi Magyarország belső tereinek európai kontextusba ágyazott bemutatása mellett nagyon fontos a kötet képanyaga is, mivel ez a II. világháború előtti Magyarország olyan emlékeit mutatja be, amiket eredeti formájukban csak innen ismerünk.

Budapest ostromának idején, dicstelen katonai szolgálatot követően Domanovszky Györggyel védelmezte a múzeum anyagát a szovjet és német rekvirálásoktól. Bátorságáért és elvitathatatlan szakmai hozzáértésének jutalmaként 1946-ban kinevezték a múzeum igazgatójának. Pozícióját csak rövid ideig tölthette be, de tevékenysége így is számottevő, hiszen neki köszönhetjük a múzeum háború utáni gyors helyreállítását. Számos kiállítása közül a Medici-kárpitokat bemutató volt a legfontosabb, ami az ún. didaktikus módszer első hazai példája lett. Több jelentős gyűjteményi beszerzés kapcsolódott hozzá, a nagytétényi kastély megszerzése, de sokat tett a múzeum modern osztályáért is a kortárs iparművészet iránti érdeklődése révén.

Kényszerpályán

Igazgatóságának végét az 1949-es fordulat okozta, ami a múzeumügyet sem hagyta érintetlenül. Őt és egy kolléganőjét, Csernyánszky Máriát a Mindszenty-perrel összefüggésben fegyelmivel eltávolították a pozíciójából, amiért kiásatták az Esterházy-kincseket a Tárnok utcai palota romjai alól. Ezt követően alkalmi munkákat végzett. Az egyik ilyen a budai vár ásatásain a kerámia anyag feldolgozása volt. Eközben fedezte fel Mátyás király majolikaműhelyét is.

1954-től az önkény enyhülésével meglehetősen szerény, de szakmai álláshoz jutott az Akadémiai Kiadó szerkesztőségében és ezzel összefüggésben szakszerkesztőként részt vett az 1965 és 1968 között kiadott Művészeti Lexikon, a Művészettörténeti ABC (1961) és a Corvina Kiadó Iparművészeti sorozatának létrejöttében is.

Szintén a szükség révén került a műemlékvédelem és azon belül is a nagytopográfiai munkák közelébe is. Ugyan utolsó munkahelyén, az Országos Műemléki Felügyelőségnél hivatalosan csak 1960-tól 1970-ig dolgozott, már 1954-től részt vesz a nagytopográfia munkálataiban, ami az ekkor Gerő László vezette hivatal politikával is támogatott fénykorának egyik legfontosabb feladata volt. A Nógrád megyéről szóló kötetbe tanulmányt írt és 21 településsel foglalkozott, majd ’58-ban a Pest megyei kötetben szinte monografikus munka szerzője Szentendréről.

Mindig határozott elképzelése volt a magyar művészettörténet jelentős kérdéseiről, így a topográfiai munka elveiről is. A Budapestről szóló kötet recenziójában kifogásolja annak szerkesztőjét, Pogány Frigyest. Gerevich eredeti elképzelése nyomán ellenzi a műtárgyak háttérbe szorulását és kiáll a művészettörténet vezető tudományként való aposztrofálása mellett is. Elveinek gyakorlati megvalósulását talán legfontosabb munkájában, a Heves megye műemlékei három vaskos kötetében találjuk, amin nagyjából három évtizedig dolgozott.

Voit Pál és a barokk művészet

Voit igazán csak az 1960-as, ’70-es évektől fordult kényszerűségből a barokk építészet felé, ugyanakkor édesapja révén – aki Egerben is dolgozott, majd hunyt el – a város művészete mindig is közelállt hozzá és sokszor visszajárt ide még akkor is, mikor már Pesten élt.

Voit Pál Egerben, a háttérben a minorita templom tornyai. Tudományos Irattár Lymbus Itsz. K 1899.

A barokk kutatás az 1920-as évektől Hekler Antal tanszékén összpontosult, összefüggésben a trianoni béke következményeként feléledő érdeklődéssel a korszak épületei iránt. Az ekkor döntően írott forrásokra támaszkodó módszertant Voit is kiválóan alkalmazta, emellett tűpontosan ismerte az európai kontextust is, amiben mindig elhelyezte a hazai műveket.

Első munkája a témában 1960-ban jelent meg Tervek, mesterek és a mű címmel. Ebben teljesen átrajzolta a barokk alkotások keletkezéséről alkotott képünket. Topográfiai tapasztalatai és korszerű hozzáállása révén megállapította, hogy sok esetben több művész is készített terveket a műhöz, amiből a megbízó válogatott. Itt írt arról, hogy a kivitelezés gyakran nagyobb bevételt jelentett, mint a tervezés, így egy fontosabb művész hajlandó lehetett szerényebb képességű kollégája munkáját is kivitelezni, valamint arról is, hogy egy-egy emléket sok művész közös produktumának kell tekintenünk.

Legmonumentálisabb írását, a később módosítva a Heves I. kötetben megjelent tanulmányát kandidátusi értekezésként nyújtotta be és védte meg 1967-ben. A saját és Soós Imre levéltári kutatásaira alapozó munkában műveket és mestereket kapcsol össze egymással, több életművet rekonstruál és egészít ki úgy, hogy mindvégig a közép-európai barokk kontextusában gondolkodik. „Művészetföldrajznak” nevezett, gondolattérképre emlékeztető ábrái pedig remek didaktikus eszközök mondanivalójának összegzéséhez és könnyebb megértéséhez.

Nyelvezete a végletekig precíz, magabiztosságot és kompetenciát sugárzó, emellett mindig ügyelt a munkái idegennyelvű publikálására is. Ennek sajnálatos következménye az is, hogy a Pilgram-monográfiája, amit 1977-ben nagydoktori disszertációként is benyújtott, a mai napig nem jelent meg magyar nyelven. A sok szempontból problematikus kötet legnagyobb eredménye, hogy kiemeli Pilgramot Johann Lucas von Hildebrandt árnyékából, és emellett olyan mesterek életművét is bővíti, mint Franz Jänggl. Bár az opponensi vélemény (Garas Klára) és a recenziók ebben az esetben is elismerték Voit erényeit, jogos kritikával éltek bizonyos attribúciók túlzott hipotetikussága miatt, ami sajnos jellemző volt Voit kései munkásságára.

Emlékezete

Bár önmagáról nagyon keveset mesélt, személyisége talán mesteréhez, Gerevich Tiborhoz hasonlítható a leginkább, akivel egészen annak haláláig bizalmas, jó viszonyt ápolt. Barátai, kollégái és ismerősei szinte egyöntetűen remek házigazdaként emlékeznek meg róla, aki az ő körükben érezte magát a legjobban. Hasonlóan jó véleménnyel voltak róla és ragaszkodtak hozzá a tanítványai is, akiknek iparművészetet tanított az 1960-as években az Eötvös Loránd Tudományegyetemen.

A kitartó, gigászi szorgalmú és kivételes munkabírású szakember megélte és átvészelte a Trianon utáni Magyarország szinte valamennyi jelentős történelmi eseményét. Végül 1988-ban „megfogyva bár, de törve nem”, fájdalmas betegeskedés után, munka közben érte a halál. Lezárva ezzel egy sokoldalú, kivételes és számos vonatkozásában a mai napig releváns szakmai életművet.

Voit Pál válogatott írásai

• Hunyadi Mátyás budavári majolikagyártó műhelye. Budapest Régiségei, 17. 1956. 73–150. (Holl Imrével közösen)
• Der Kunstgeschichtliche Ursprung der Minoritenkirche in Eger. Acta Historiae Artium 11. 1965. 133–208.
• Szentendre. In. Magyarország műemléki topográfiája V. Pest megye műemlékei, II. Szerk.: Dercsényi Dezső. Budapest, 1958. II: 57–128.
• Tervek, mesterek és mű. Művészettörténeti Értesítő, 9. 1960. 4. sz. 265–279.
• Eger és Heves megye művészettörténete (XVI—XIX. század). In: Magyarország műemléki topográfiája VII. Heves megye műemlékei, I. Szerk.: Dercsényi Dezső–Voit Pál. Budapest, 1969. 91–302.
• A barokk Magyarországon. Budapest, 1970.
• Franz Anton Pilgram. Budapest, 1982.
• Régi magyar otthonok. Budapest, 1993. (2. bővített kiadás)
• A barokk templomépítészet eszméi és stílusai. Magyar Műemlékvédelem, 11. 2002. 79–103.
• Hét nemzedék szilvafák nélkül. A soproni toronyzenésztől Bartók Béláig. Családi krónika. Sajtó alá rend. és utószó: Voit Krisztina. Budapest, 2002.
• Voit Pál teljes bibliográfiáját lásd: Bardoly–Voit 2002. 115–118.

Felhasznált irodalom

• Héjjné Détári Angéla: Köszöntő. Voit Pál hetven éves. Művészettörténeti Értesítő 28. 1979. 304–305.
• Gerő László: Voit Pál. Műemlékvédelem, 32. 1988. 3. sz. 194.
• Vadászi Erzsébet: Emlékezés Voit Pálra. Műemlékvédelem, 32. 1988. 3. sz. 195–196.
• Kelényi György: Voit Pál, In: Voit Pál: Régi magyar otthonok. 2. bőv. kiad. Budapest, 1993. 335­336.
• Bognár Gábor: Voit Pál 1945. augusztusi jelentése a nyugat-dunántúli műgyűjtemények állapotáról. Műemlékvédelmi Szemle, 8. 1998. 1 sz. 81–95.
• Bardoly István–Voit Krisztina: Voit Pál műveinek bibliográfiája. Magyar Műemlékvédelem, 10. 2002. 115–118.
• Vadászi Erzsébet: Voit Pál. In: Magyar Múzeumi Arcképcsarnok. Szerk. Bodó Sándor–Víga Gyula. Budapest, 2002. 944–945.
• Voit Krisztina: Édesapámról, Voit Pálról. Magyar Műemlékvédelem, 11. 2002. 105–113.
• Farbaky Péter: Voit Pál. Enigma, 49. sz. 2006. 567–584.
• „Ezek az emberek intézmények feladatára vállalkoztak” – Zádor Annával Tímár Árpád és Bardoly István beszélget. Zádor Anna I. Enigma 54. sz. 2008. 104–115.
• „Én különben is egy rohadt burzsuj vagyok” – Zádor Annával Tímár Árpád és Bardoly István beszélget. Zádor Anna III. Enigma 57. sz. 2008. 93–113.
• F. Dóczi Erika–Kovács Gergely: „Legyünk teljesen tárgyilagosak” – Interjú Hokkyné Sallay Marianne művészettörténésszel, 2. rész. A magyar műemlékvédelem interjúkban 3. Enigma 121. sz. 2025. 67–69.

Kinizsi Pál