Aggházy Mária (1913–1994)

„Az újabb csillagok közül, akire nagyon sok szeretettel emlékszem, és ma is nagyon szeretem, az Aggházy Máriát emelem ki. Az Aggházy Mária megjelent, mint egy csodálkozó szemű angyalka, és beült az első szemináriumi alkalomra, és nem tudom, mit adott akkor elő Hekler, de hozzáfordult, és azt mondta neki: „Aggházy kisasszony, hogyan is van ez?” Akkor mindnyájunk csodálkozására Maris szóról-szóra elmondta azt az ötméteres körmondatot, amit Hekler éppen előzőleg mondott. Úgy látszik, olyan fantasztikus memóriája volt, hogy az ilyesmi megmaradt benne. Ettől fogva nagyon fölkaroltuk a Marist, ugye, milyen jó memóriája van, nem is kell könyvben utánanéznie, úgy is tudja, és mindnyájan nagyon dédelgettük és szerettük. Ő fiatalabb lényegesen, mint én. Végig eminens tanuló volt az egyetemen, és nagyon gyorsan bekerült - mindjárt, ahogy doktorált - a Szépművészeti Múzeumba, ahol egész életét töltötte.” (Zádor 2008, 108.)

Aggházy Mária fényképe [Repr.: Eisler 2002, 23.] / [Repr.: Illés 2025, 1.]

Aggházy Mária 1913-ban született Rákospalotán, művészeti érdeklődésű családi háttérben. Egyetemi tanulmányait a Budapesti Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetemen végezte, ahol Hekler Antal tanítványaként 1937-ben doktorált. Tanárai között tudhatta továbbá: Domanovszky Sándort, Hajnal Istvánt, Szekfű Gyulát, akik egytől egyig meghatározó alakjai voltak a magyar történettudománynak. Pályáját ösztöndíjakkal és rövid tanári kitérővel kezdte, majd 1941-től a Szépművészeti Múzeum munkatársa lett, amely intézményhez egész életében kötődött. 1947-től tudományos munkatársként, később a könyvtár és segédgyűjtemények vezetőjeként, majd 1967-től, Balogh Jolánt váltva a Régi Szoborgyűjtemény élén dolgozott egészen 1974-es nyugdíjazásáig.

Aggházy Mária fényképe, 1947. (BMHB, 82. 1995. 3. nyomán) [Repr.: Haris 2021, 91.]

Tudományos munkásságának középpontjában a magyarországi barokk szobrászat kutatása állt, de korai művei még szélesebb spektrumot öleltek fel. Doktori értekezése, A zirci apátság templomépítkezései a XVIII. században már komplex művészettörténeti elemzést nyújtott. Ezt követte első, kifejezetten szobrászattal foglalkozó tanulmánya Georg Raphael Donner ismeretlen magyarországi alkotásai címmel. Fő műve, A barokk szobrászat Magyarországon (1957, megjelent 1959-ben) alapvető összefoglalás, amely hatalmas adattömeget rendszerez. Jelentős kötete a Régi magyarországi faszobrok (1958), amely a gótikától a barokkig tárgyalja a faszobrászat emlékeit. Társszerzőként részt vett a Nógrád megye műemlékei (Genthon István közreműködésével) és a Pest megye műemlékei (Mojzer Miklós közreműködésével) című topográfiai munkák elkészítésében. A nemzetközi művészettörténet terén is publikált, többek között a Német reneszánsz művészet és a Német barokk művészet című monográfiákkal. Számos olasz, francia, angol és német nyelvű írása jelent meg. Pályája késői szakaszában Leonardo-kutatásokkal foglalkozott; Leonardo utolsó alkotása és az észak-itáliai–francia udvari műveltség 1500 körül című disszertációjával 1979-ben megszerezte a tudományok doktora fokozatot. Munkásságát nagyfokú alaposság és forráskritikai igényesség jellemezte, amellyel a magyar művészettörténet-írás meghatározó alakjává vált. Kortársai egybehangzóan kiemelték precizitását és kivételes memóriáját; munkásságát Vayer Lajos Hekler Antaltól örökölt „akríbiával” jellemezte.

Aggházy Mária és a budapesti lovas

Aggházy Mária pályájának egyik legizgalmasabb és legvitatottabb fejezetét a budapesti lovas kisbronz kutatása jelentette, amellyel az 1960-as évek végétől másfél évtizeden át foglalkozott. Érdeklődése nem volt véletlen: egy olyan műről van szó, amely egyedülálló a maga nemében, és számos megválaszolatlan kérdést vetett fel a művészettörténet számára. Kutatásai akkor kezdődtek, amikor átvette a Szépművészeti Múzeum Régi Szoborgyűjteményének vezetését, és az intézmény az 1969-es, Leonardo da Vinci halálának 450. évfordulójára szervezett kongresszusra készült.

Aggházy Mária Leonardo da Vinci lovasszobrának vizsgálata közben, 1969. Részlet a Leonardo da Vinci – Lóverseny a múzeumban c. kisfilmből, 1969. [Repr.: Haris 2021, 98.]

A szobor már korábban is ismert volt, de sokáig nem tulajdonítottak neki különösebb jelentőséget: a legtöbb kutató Leonardo valamely követőjének munkájaként tartotta számon. A helyzetet bonyolította, hogy három hasonló kisbronz is ismert volt – Londonban, Dublinban és New Yorkban –, amelyek tovább növelték a bizonytalanságot. A budapesti darab azonban több szempontból is kiemelkedett: ez bukkant fel a legkorábban, és egyedüliként tartozott hozzá lovas alak is. A mű Magyarországra kerülése a 19. század elejére vezethető vissza, amikor Ferenczy István Rómában megvásárolta; később került a Szépművészeti Múzeum gyűjteményébe.

A szobor első komolyabb tudományos feldolgozása Meller Simon nevéhez fűződik, aki a 20. század elején Leonardo saját kezű alkotásának tartotta, elsősorban stíluskritikai alapon. Bár következtetései nem váltak széles körben elfogadottá, mégis felhívták a nemzetközi figyelmet a műre. A későbbi kutatók közül többen inkább más mestereknek, például Giovanni Francesco Rusticinak tulajdonították a szobrot. Aggházy azonban újra elővette a kérdést, és saját kutatásaival igyekezett bizonyítani a mű kivételes jellegét.

Az 1969-es kongresszus kivételes lehetőséget teremtett a három elérhető szobor összehasonlító vizsgálatára. A részletes elemzések – köztük anyagvizsgálatok és röntgenfelvételek – számos fontos megfigyelést hoztak. Kiderült például, hogy a dublini darab későbbi öntés, így nem köthető közvetlenül Leonardóhoz. A budapesti szobor anyagösszetétele viszont közelebb állt a mester által leírt bronzrecepthez, és szerkezeti megoldásai – például az üreges test és tömör lábak kombinációja – szintén fejlett technikai tudásra utaltak. Emellett a kompozíció stabilitása és a részletek sajátos kidolgozása is egy magas szintű alkotói szemléletet tükrözött.

Aggházy ezekre az eredményekre támaszkodva azt a következtetést vonta le, hogy a budapesti lovas akár Leonardo saját kezű műve, vagy legalábbis közvetlen környezetében készült modell lehet. Elképzelése szerint nem önálló alkotásról, hanem egy monumentális lovasszobor mintájáról van szó. Bár kutatásai jelentős visszhangot keltettek, 1979-es disszertációja heves vitákat váltott ki, és az attribúció kérdése végül nem dőlt el egyértelműen.

A későbbi évtizedekben a kutatás hosszú időre elcsendesedett, majd a 1990-es évektől új technikai vizsgálatok ismét előtérbe helyezték a kérdést. Ezek megerősítették, hogy a budapesti szobor valóban 16. századi, és több szempontból is különbözik a többi ismert példánytól, ugyanakkor végleges bizonyíték továbbra sem született. A budapesti lovas így mindmáig a művészettörténet egyik legizgalmasabb, megoldatlan rejtélye maradt, amely jól példázza, hogy a tudományos kutatás még a legapróbb műtárgyak esetében is összetett és gyakran bizonytalan eredményekhez vezet.

Aggházy Mária emlékezete

Aggházy Mária munkássága a magyar művészettörténet-írásban számos területen jelentős eredménnyel bír. Emlékezete elsősorban a barokk szobrászat kutatásához, valamint a Szépművészeti Múzeumban végzett több évtizedes tevékenységéhez kapcsolódik. A magyarországi szobrászati emlékanyagot beillesztette az európai oeuvre-be. Szemléletét alapvetően meghatározták egyetemi tanulmányai, különösen Hekler Antal hatása. Az itt elsajátított módszertani alapállás – a források tisztelete, a részletek pontos megfigyelése és a rendszerező igény – végigkísérte pályáját. Ez a fajta, inkább leíró és adatközlő jellegű kutatói attitűd jól illeszkedett a korszak magyar művészettörténeti gyakorlatához, és meghatározta publikációinak karakterét is. Jelentős és megkerülhetetlen karakter a középkori magyar szobrászat kutatói számára.

Aggházy Mária válogatott írásai

A zirci apátság templomépítkezései a XVIII. Században. Veszprém, Könyvnyomda, 1937.
Georg Raphael Donner ismeretlen magyarországi alkotásai : (A művész halálának kétszázadik évfordulójára: 1741. február 15. - 1941. február 15.). Budapest, Magyar Királyi Egyetemi Nyomda, 1941.
Ismeretlen középkori szobrok a Dunántúlon. Budapest, 1946.
Deux esquisses de statue françaises au Musée des Beaux-Arts. Budapest. Szépművészeti Múzeum, 1947.
Firenze : „Olasz otthonok a századok során” kiállítás a Palazzo Strozziban. Budapest, 1948.
Scenografie di Lorenzo Sacchetti. Firenze, Sansoni, 1950.
A pozsonyi székesegyház egykori stallumszobrai. Budapest, Képzőművészeti Alap Kiadóvállata, 1954.
Régi magyarországi faszobrok. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1958.
A barokk szobrászat Magyarországon – Budapest : Akadémiai Kiadó, 1959.
Magyarországi barokk művészet. Budapest, Gondolat – Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, 1960.
Német barokk művészet. Budapest, Gondolat – Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, 1961.
Német reneszánsz művészet. Budapest, Gondolat – Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, 1961.
Italian Renaissance and Baroque small bronzes in the Budapest Museum of Fine Arts. Budapest, 1968
Leonardo lovasszobra. Budapest, Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, 1972.
Olasz és spanyol mesterek szobrai. Budapest, Corvina – Magyar Helikon, 1977.

Aggházy Mária publikációinak listáját lásd: Illés 2025.

Felhasznált irodalom

Clayton, Martin: Leonardo da Vinci. A Singular Vision. Drawings from the Royal Collectoin at Windsor Castle. kiállítási katalógus, Buckingham Palace, London, 1996.
Eisler János: Aggházy. in: Bodó Sándor, Viga Gyula: Magyar Múzeumi Arcképcsarnok. Budapest, 2002, 23–24.
Haris Andrea: Aggházy Mária (1913–1994) – „Hekler Antal professzortól magával hozott akribiával” Enigma, 28. 2021. 108. sz. 88–101.
Illés Eszter: Gulácsy Lajosné Aggházy Mária (Rákospalota 1913. VI. 26. – Budapest 1994. XI. 2.) művészettörténész, tudományok doktora. 2025. URL: https://bibliografia.szepmuveszeti.hu/honlap_muveszettorteneszek/Agghazy_Maria.pdf
Kárpáti Zoltán: Leonardo da Vinci és a budapesti lovas. Budapest, Szépművészeti Múzeum, 2018.
Meller Simon: Leonardo da Vinci lovasábrázolásai s a Szépművészeti Múzeum bronzlovasa. Országos Magyar Szépművészeti Múzeum Évkönyv I. Budapest, 1918.
Révhelyi Elemér: Aggházy Mária: A barokk szobrászat Magyarországon. Budapest, 1959. Művészettörténeti Értesítő, 9. 1960, 262–264.
Vayer Lajos opponensi véleménye. Vita G. Aggházy Mária: Leonardo utolsó alkotása és az északolasz-francia udvari műveltség 1500. körül c. doktori értekézéséről. Művészettörténeti Értesítő, 29. 1980. 102–105.
Zádor Anna: „Ezek az emberek intézmények feladatára vállalkoztak” – kérdezők: Tímár Árpád, Bardoly István. Enigma, 15. 2008. 54. sz. 87–132.

Dajka Dávid